Prológus

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ennyi késéssel, de meghoztam a prológust! Remélem tetszik Nektek! Ha igen, akkor kérlek pipáljatok a bejegyzés alján, iratkozzatok fel és kommizatok!

xxx Daniella 

~Hope Richardson szemszöge~

A kanapén ülök és sírok. Egy napja, hogy elment Louis és már is nagyon hiányzik. Persze, ahogy ígérte felhívott, mikor beért az X-Faktor válogatás helyszínére.

Még mindig a történteken kattog az agyam. Ahogy megsimítja a hajam, puszit lehel a homlokomra…

Az utolsó együtt töltött perceken gondolkozozok.

*Visszatekintés*

-Nemsokára újra találkozunk-mondta halkan, s magához ölelt. Ölelése szoros volt, még is gyengéd, érintése törődő. Mosolyogtam, de belül össze törtem. Összetört bennem egy világ, a gyerekkorom. Louis pulcsijába fúrtam a fejem és beszívtam parfümje illatát. Megismételtem még párszor, míg megtehettem. Kívül mosolyogtam, belül szomorú voltam. A torkomban egyre csak növekedett egy gombóc, ami érzékeltette velem, hogy nem sokára sírva fakadok. Nem tudtam sokáig álcázni szomorúságomat. Másodpercek múltán utat engedtem könnyeimnek, ahogy kifolyt szememből az első könnycsepp, Louis ijedten kapta felém tekintetét
                            .

-Louis, hiányozni fogsz, nagyon-zokogtam fejem ismét pólójába fúrtam. Simogatta a hajam, ami még inkább sírásra kényszerített. Ki tudja mikor fogja majd újra ezt csinálni velem. Mikor fogom újra ilyen közel tudni magamhoz? Talán már soha. Hisz Louis most fog elindulni az X-Faktorba, ahol jó eséllyel tovább jut, világsztár lesz az unokatesómból, és vége. Nem találkozunk többé, elfelejtjük egymást.-Ne hogy sírj miattam, Hope!-esett kétségbe, ami megmosolyogtatott.

Lou nem csak az unokatesóm. Ő sokkal több számomra. Legjobb barátom. Nagyon szoros, testvéri kapcsolatunk van, de ő volt ez eddigi egyetlen igaz barátom. Benne bíztam eddig a legjobban, ő volt a támaszom, akinek bármit elmondhattam. De most elmegy. Itt hagy.

A kocsiból dudáltak.

-Louis, igyekezz, indulnunk kell!-szólt ki az autóból Johannah, Louis anyukája.  Ő is tudja, hogy most nehéz nekünk, de csak jót akart, mert ha tovább állunk így csak még szomorúabbak és elkeseredettebbek leszünk.

-Mindjárt megyek-szólt az unokatesóm, szintén elcsuklott hanggal. De ő nem olyan, hogy előttem sírna. Sose sírt mikor én is ott voltam. Sose akarta, hogy sírni lássam. Ilyenkor mindig apukámra emlékeztet. Ő is ilyen volt. Sose adta tudtomra érzéseit, csak ha boldog volt. Mikor apukámra gondoltam még jobban elfogott a sírás, ugyanis apu meghalt, mikor 5 éves voltam. Ő volt a legfontosabb személy az életemben, jobb volt a viszonyom vele, mint anyukámmal, de mióta elhunyt anyuval is egyre jobb a kapcsolatunk. És most a másik legfontosabb embert is elveszítem az életemből. Louis-t.

-Most már tényleg mennem kell-még egy utolsó puszit nyom a homlokomra és óvatosan eltol magától.-Megígérem, hogy majd írok és felhívlak minden nap!

-Szia-mondom, el-el akadozó hanggal. Lassan ellép előlem és a házunk előtt parkoló kocsi felé indul.

-Szia-mosolyog és beszáll az anyukájához.

A kocsi lassan gurulni kezd az úton, mindig gyorsítva. Látom Louis arcát, ahogy hátra fordul és integet. Én is így teszek. Mikor már réges-régen eltűnt a szürke autó a látókörömből, én még mindig ott állok szipogva a házunk előtt.

-Hope, kicsim! Gyere be, mert megfázol!-ölelte át a derekam anyukám és a bejárati ajtó felé kezdett el húzni.

*Visszatekintés vége*