1.fejezet

Sziasztok!
Meghoztam az új részt!:3 Remélem tetszeni fog. A zenét, amit csatoltam mindenképpen indítsátok el, mielőtt elkezditek olvasni a fejezetet!:Dd
Ezek mellett: köszönöm szépen a 3 rendszeres olvasót, a három pipát és a három kommántárt! 

millió ölelés: Daniella

http://www.youtube.com/watch?v=VT1-sitWRtY

November másodika van, halottak napja. Gyűlölöm ezt a napot. Hogy miért? Ez egyszerű. 8 éve nem csak nézem az embereket, ahogy sírva virágcsokrokat visznek a temetőbe, 8 éve én is részese vagyok ennek az ’ünnepnek’, már ha lehet így nevezni az elhunyt rokonaid gyászolását.

Ha lehetne, átaludnám az egész napot és nem csinálnék semmit, vagy csak egyszerűen kihúznám a naptáramban szereplő novemberi hónap első napját, jelezve, hogy „köszönöm, de inkább kihagynám ezt a 24 órát az életemből”. De persze ez lehetetlen.

Mikor ma reggel felkeltem, megreggeliztem és felöltöztem egyedül indultam a virágoshoz egy koszorút venni, apám sírjára. Utálom, hogy mindig egyedül kell átesnem ezen a pár órán, míg a temetőben vagyok, mert anyu idegenvezető, ezért ma –mint minden évben-, nincs itthon. Három évvel ezelőtt még Louis kisérgetett, de ezek az idők már elmúltak, Louis világsztár lett, felnőtt, meg kell értenem, hogy nincs ideje rám.

Mikor odaértem a virágoshoz, kiválasztottam a számomra megfelelő koszorúz, egy egyszerű piros és kékszínből álló darabot.

Elindultam a temető felé. Pár perces séta után oda is értem. Beléptem a kapuján és megláttam a siránkozó embereket egy-egy sírkő felett állva. Lassan ballagtam a temető végén lévő már jól ismert sírhoz. Mikor odaértem elolvastam a sírfeliratot, amit én választottam, mert anyám olyan sokkos állapotban volt, hogy képtelen lett volna leszervezni egy komplett temetést.

„R.I.P.

Eric Richardson

1967-2005

You will never be forgotten. You will always stay in our hearts.”

Rossz érzéssel töltött el elolvasni ezeket a sorokat, csak a régi, némely helyen zavaros és borzalmas életemre emlékeztetett. Hárman ültünk a kocsiban, anyu, apu és én. Éppen a piros lámpánál álltunk és amikor a zöldre váltott elindultunk. De a kereszteződésben egy kamion sofőr nem volt elég figyelmes, így amikor az ő sávjukban váltott át a jelző lámpa pirosra, akkor felelőtlenül tovább hajtott, nem éppen lassan. Belénk hajtott. Apu oldaláról ért minket a kamion csapódása. Az összes, még most is kísértő emlékem, amikor anyu, apu és az én nevemet kiáltja. Ennyi. A többire nem emlékszem, minden annyira gyorsan történt. További zajok, autók fék csikorgatása, mentő autók szirénájának hangja és villogása. Nem tudom pontosan hogy történt, de egy pillanatról a másikra a mentő autóban találtam magam. Ennyi. A többire nem 
emlékszem, annyira gyorsan történt minden. További zajok, autók fék csikorgatása,, mentő autók szirénájának hangja és villogása. Nem tudom pontosan, hogy történt, de egy pillanatról, a másikra a mentő autóban találtam magam. A mentők bevittek a kórházba. Semmi bajom sem volt, csak kisebb sérülések: kék-lila foltok fedték egész testemet, néhol vérfoltok. Nem találkozhattam se anyuval, se apuval, csak Johannah és Louis jött be meglátogatni engem, de akárhányszor kérdeztem őket a szüleim felől, nem mondtak semmit, csak komoran néztek maguk elé. Harmadnap már kiengedtek a kórházból, de nem otthon laktam, hanem Louiséknál. Nyolc éves koromban ezt nem tudtam felfogni, nem értettem, hogy miért nem otthon vagyok. Minden este sírtam és Louis vígasztalt, persze ő se tudott semmit se mondani nekem, elvégre ő is csak 11 éves volt. Találgattuk, hogy hova tűnhettek a szüleim, miért nem láthatom őket.
A régi emlékeimre gondolva, egyenként engedtem utat kitörő könnyeimnek. Eddig is tudtam, de most ébredtem rá igazán, hogy mennyire hiányzik apu. Nélküle nem érzem teljesnek az életem. A sírbolt előtt térdeltem és megállíthatatlanul sírtam. A koszorút a kiépített márványra fektettem. 
Olyan érzésem volt, mint a balesetünk előtt, mintha apu még mindig velünk lenne. De nem csak hinni akarom. Magam mellett akarom tudni, az elhunyt szülőmet. Újra a régi életemet élve, mikor még kicsi voltam. 
Nem bírom tovább. Kell egy támasz az életembe, egy támasz, akinek mindent elmondhatok. Elbotorkáltam egy padig és leültem rá. Kihalásztam a zsebemből a telefonom és tárcsáztam egy már régen hívott számot.

Prológus

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ennyi késéssel, de meghoztam a prológust! Remélem tetszik Nektek! Ha igen, akkor kérlek pipáljatok a bejegyzés alján, iratkozzatok fel és kommizatok!

xxx Daniella 

~Hope Richardson szemszöge~

A kanapén ülök és sírok. Egy napja, hogy elment Louis és már is nagyon hiányzik. Persze, ahogy ígérte felhívott, mikor beért az X-Faktor válogatás helyszínére.

Még mindig a történteken kattog az agyam. Ahogy megsimítja a hajam, puszit lehel a homlokomra…

Az utolsó együtt töltött perceken gondolkozozok.

*Visszatekintés*

-Nemsokára újra találkozunk-mondta halkan, s magához ölelt. Ölelése szoros volt, még is gyengéd, érintése törődő. Mosolyogtam, de belül össze törtem. Összetört bennem egy világ, a gyerekkorom. Louis pulcsijába fúrtam a fejem és beszívtam parfümje illatát. Megismételtem még párszor, míg megtehettem. Kívül mosolyogtam, belül szomorú voltam. A torkomban egyre csak növekedett egy gombóc, ami érzékeltette velem, hogy nem sokára sírva fakadok. Nem tudtam sokáig álcázni szomorúságomat. Másodpercek múltán utat engedtem könnyeimnek, ahogy kifolyt szememből az első könnycsepp, Louis ijedten kapta felém tekintetét
                            .

-Louis, hiányozni fogsz, nagyon-zokogtam fejem ismét pólójába fúrtam. Simogatta a hajam, ami még inkább sírásra kényszerített. Ki tudja mikor fogja majd újra ezt csinálni velem. Mikor fogom újra ilyen közel tudni magamhoz? Talán már soha. Hisz Louis most fog elindulni az X-Faktorba, ahol jó eséllyel tovább jut, világsztár lesz az unokatesómból, és vége. Nem találkozunk többé, elfelejtjük egymást.-Ne hogy sírj miattam, Hope!-esett kétségbe, ami megmosolyogtatott.

Lou nem csak az unokatesóm. Ő sokkal több számomra. Legjobb barátom. Nagyon szoros, testvéri kapcsolatunk van, de ő volt ez eddigi egyetlen igaz barátom. Benne bíztam eddig a legjobban, ő volt a támaszom, akinek bármit elmondhattam. De most elmegy. Itt hagy.

A kocsiból dudáltak.

-Louis, igyekezz, indulnunk kell!-szólt ki az autóból Johannah, Louis anyukája.  Ő is tudja, hogy most nehéz nekünk, de csak jót akart, mert ha tovább állunk így csak még szomorúabbak és elkeseredettebbek leszünk.

-Mindjárt megyek-szólt az unokatesóm, szintén elcsuklott hanggal. De ő nem olyan, hogy előttem sírna. Sose sírt mikor én is ott voltam. Sose akarta, hogy sírni lássam. Ilyenkor mindig apukámra emlékeztet. Ő is ilyen volt. Sose adta tudtomra érzéseit, csak ha boldog volt. Mikor apukámra gondoltam még jobban elfogott a sírás, ugyanis apu meghalt, mikor 5 éves voltam. Ő volt a legfontosabb személy az életemben, jobb volt a viszonyom vele, mint anyukámmal, de mióta elhunyt anyuval is egyre jobb a kapcsolatunk. És most a másik legfontosabb embert is elveszítem az életemből. Louis-t.

-Most már tényleg mennem kell-még egy utolsó puszit nyom a homlokomra és óvatosan eltol magától.-Megígérem, hogy majd írok és felhívlak minden nap!

-Szia-mondom, el-el akadozó hanggal. Lassan ellép előlem és a házunk előtt parkoló kocsi felé indul.

-Szia-mosolyog és beszáll az anyukájához.

A kocsi lassan gurulni kezd az úton, mindig gyorsítva. Látom Louis arcát, ahogy hátra fordul és integet. Én is így teszek. Mikor már réges-régen eltűnt a szürke autó a látókörömből, én még mindig ott állok szipogva a házunk előtt.

-Hope, kicsim! Gyere be, mert megfázol!-ölelte át a derekam anyukám és a bejárati ajtó felé kezdett el húzni.

*Visszatekintés vége*